“Historia est magister vitae”,  a történelem az élet tanítómestere. A történelem szövőszékénél ül a mindenható Isten, Ő szövi az események szálait. Csak az nézhet bizalommal a jövö felé, aki ismeri a múltat.
A XVIII. század folyamán a mai Szatmár megyébe bevándorolt és itt letelepedett német etnikumnak, a felső sváb Würtenbergből származó svábságnak is meg van a maga története. Majdnem 300 év alatt ennek a buzgó katolikus és szorgalmas gazdálkodó népcsoportnak a lelkében és életében elmosódott az eredet és származás bölcsője. Nehéz és küzdelmes évszázadok után az unokák már csak annyit hallottak apáiktól, hogy az ősök a Schwarzwaldból származnak.
Károlyi Sándor 1712 április 5 és 1712 június közepe között egy felterjesztésében a kancellária és a haditanács tudomására hozta, hogy felső-magyarországi birtokaira katolikus svábokat óhajt telepíteni.
Több mint egy hónapig tartott az utazás a Dunán Ulmtól Pestig, onnan aztán még két hétig a Károlyi gróf szekerein keresztül az alföldi pusztaságon és a Hortobágyon Debrecen és Nagykároly felé. Sok pénzt költöttek útközben ételre és italra. Igen rossz volt az ivóvíz a Tisza árterületein Debrecenig. Útközben sokan elhaltak vérhasban. Otthon, Würtenbergben, jó forrásvizek csordogáltak. Azért írja Károlyi Sándor nejének, Barkóczi Krisztinának 1712 július 14-én: ”A svábok ahol lesznek szívem bort, sert, pálinkát árultassatok, mert a víztől mind elhal, nem szokván hozzá”.
Úgyszolván egy krajcár készpénz nélkül érkeztek Nagykárolyba. A nemesszívű grófnőnek fájt a lelke nagy nyomorúságuk miatt. Búzát és lisztet osztatott szét közöttük.
Az első sváb jövevényeket a grófnő Nagykárolyba, Csanálosra, Kaplonyba és Csomaközre telepítette. Majd Fény, Nagymajtény,  Erdőd, Krasznabéltek, Mezőpetri, Vállaj, Gilvács, Kálmánd, Királydaróc, Tasnád, Túrterebes, Szakasz, Krasznasándorfalva, Szintfalu, Tasnádszántó, Szokond, Szaniszló, Krasznaterebes, Barlafalú, Zajta, Mérk, Nantű, Madarász, Kisdengeleg, Mezőterem, Józsefháza, Alsóhomoród következtek.
Károlyi Sándornak és utódainak a 18. század egészén végighúzódó telepítési politikái eredményeként Nagykároly és Szatmárnémeti térségben 31, részben vagy egészében svábok által lakott település jött létre. A telepítési munkálatok befejeztével dr. Vonház István az érintett falvak plébániáinak összeirásaiból nyert adatai szerint már 18377 római katolikus sváb élt a 31 faluban.
A 18. században Magyarországon csak nemes lehetett földtulajdonos. A helységekben kaptak házhelyet, amelyre  házat, gazdasági épületeket építettek. A ház tulajdonuk lett, de a házhely a grófé marat.Továbbá kaptak egy birtokot (37 hold) vagy egy fél birtokot, mi ma úgy mondanánk, hogy bérbe. A bér amit a grófnak fizettek, pénzből terményből és munkából adódott.
Már az első alapításkor arra panaszkodtak a sváb parasztok, hogy a gróf ügynökök által megígért feltételeket nem teljesítik, a beigért segitség elmaradt, az első évekre mentesség a földesúri terhek alól nem következett be, növekedtek a jobbágyi terhek. Az intézők ezen magatartása sok telepest menekülésre késztetett, az első négy településről 91 család menekült el, vagy vissza hazájába.
Az 1848-as forradalom és az ötvenes években született, a jobbágyság megszüntetésére hozott császári rendeletek, amelyeket végső soron a forradalom kényszerített ki, felszabadította  a szatmári szerződéses jobbágyokat is feudális kötelezettségeik alól és nagy gazdasági fellendülést, valamint a korszerű mezőgazdálkodásra való áttérést eredményezte. A jobbágy felszabadítást követően a sváb lakosság szorgalmának köszönhetően sokkal hamarabb megváltotta a birtokba vett földeket, mint a magyar lakosság. Lauka Gusztáv, aki éveken át lakott Erdődön, mint uradalmi tisztviselő, egyben Petőfi Sándor barátja, ezt írta 1885-ben „Bízvást állíthatom, hogy a sváb falvak a legszebbek az egész megyében, s azokat a figyelmes szemlélődő már távolról felismerheti.” Ez állítás még ma is érvényes a mára már elmagyarosodott Nagykároly környéki sváb településekre.

A szatmári svábok fő foglalkozása a szántóföldi gazdálkodás, az állattartás, valamint főleg Szatmárvidék dél- keleti tájain a szőlőművelés volt, ahol a sváb vincellérek a Bükkalja napos domb oldalain gazdag terméseket értek el és valóságos borpince-falvakat alakítottak ki.
A szatmári sváb telepesek közt nem csak földművesek, hanem sok mesterember is volt: molnárok, késkovácsok, szegkovácsok, rézművesek, ácsok, kőművesek, arany és ezüstművesek, kályharakók, kádárok, takácsok, stb. E népfaj fő jellemvonása a tartozások pontos teljesítése, az anyagi jólét utáni törekvés, fáradhatatlan szorgalom és munkásság.
1920-ban a trianoni békeszerződés folyamán a szatmári sváb települések Vállaj, Mérk, Zajta kivételével Romániához kerültek. 1940-ben a bécsi döntés után a szatmári sváb települések Magyarországhoz kerültek.
A második világháború után 1945-ben a szatmári sváb települések Vállaj, Mérk, Zajta kivételével újra Romániához kerültek. 1945 januárjában, Szatmár megyéből kb. 5000 önmagát nagyobb részben magyarnak, kisebb részben németnek tartó sváb személyt gyűjtöttek össze és deportáltak a Szovjetunióba, a málenkij robotra.
A hitleri Németország háborús veresége végett a szatmári svábság újjáéledésének, illetve az, hogy a második világháború után még sokáig Europa szerte nem volt érdemes, sőt kifejezetten hátrányokkal járt németnek lenni, miután rájuk sütötték a kollektív bűnösség bélyegét, egyes országokból, mint Magyarország, a határon átrakva egyszerűen elüldözték a németeket. Más országban, így Romániában is vagyonukat elkobozták, jogfosztottakként kezelték őket.
A német tudat, jóllehet lappangó, de tartós, továbbélésének jele az is, hogy az 1989-es események után Romániában megalakult a Német Demokrata Fórum, Magyarországon pedig Német Önkormányzati Kisebbség. Szatmár megyében, aki német nyelvű gyakran magyarnak számít. Ám ugyanez fordítva is igaz a magyar nevűek közül többen németnek vallják magukat. A jelenség oka: a sváboknak XVIII. században történt idetelepülése óta a magyar és a sváb sors annyira öszefonódott, olyannyira közös minden, ami e két etnikum tagjai átéltek, hogy az itteni újabb kor történelmét szinte lehetetlen különválasztani a magyarokétól. Még ettől is nehezebb lenne azt megállapítani, hogy a szatmári svábok, melyik történelmi pillanatban (pl. a századelőn, Trianon után, a második bécsi döntés után, a második világháború után vagy ma) hányan és kik érezték magukat németnek, magyarnak, inkább magyarnak, sőt egyformán magyarnak és németnek.